Kapcsolatfüggők vagyunk, kuncsorgunk a szeretetért, apró morzsákért, amikről azt tanultuk meg a családrendszerünkben, a társadalmi rendszerekben, hogy ez a szeretet, a hogylétünket attól tesszük függővé, hogy megkapjuk-e ezt a figyelemnek, szeretetnek hitt valamit, vagy sem.
 
Így alakulnak ki bennünk azok az emberi játszmák is, amiknek az alapja valójában a figyelemért, szeretetért, megbecsülésért, tiszteletért stb. folytatott és sokszor keserű küzdelem.
 
Nagyjából ezek a családi - generációs - transzgenerációs kapcsolati programok futnak ki mostanság belőlünk, tömegesen ébredhetünk rá arra, hogy a szeretetért semmit nem kell tennünk, nem kell ilyennek, vagy olyannak lennünk ahhoz, hogy szeretetet kapjunk, mert az vagy van, vagy nincs.
 
Minden ember úgy tökéletes és egyben tökéletlen is, ahogy van.
 
Nem szabadna lemondanunk önmagunk értékeiről, önmagunk számára fontos dolgokról csak azért, hogy megfeleljünk másoknak.
 
Aki tartósan lemond önmagáról, valójában a lelkéről mond le és szép lassan elsorvad az, ami a létezésének a lényege.
 
SzB